És nem vagyok hajlandó mégsem, hogy lecsatoljam a kitűzőt hulládról. Így, igen, egy testet őrzök belőled a rózsakertben. A haja, a tiéd. Ruhája, amiben utoljára láttalak, kellemes-puha, lila pulóver. Még felismerem a tekinteted, de ha jobban nézem, egy vonások nélküli bábu hever előttem. Lassan és biztosan felejtek.
Porladó száraz pálmaleveleket taposok. Az egyetlen hang ez itt, ez a kicsi ropogás. Nem tudtam megmenteni. Semmilyen részét nem tudtam megmenteni. Gyökértől bimbóig elhalt.
Fájsz még, hogyne tennéd. Kegyetlen voltál. Aztán kifordultál a tornácról, még azt se kaptam meg, hogy faképnél hagynál, vagy bekopogj hozzám. Sáros lábnyomok, ennyit kaptam. Valaki állt a tornácon és elsétált, mielőtt a küszöbhöz érne. Alkalmatlan voltál kopogó szellemnek.
Nézem a kertem és még mindig ott vagy. Lugas fog köréd nőni, de látom, hogy ott vagy. Egy fekete folt a kertem gyepén. Fekete folt, ennyi vagy. Enyhe sokk. Ennyi sok.
Mit mentsek? A tövét, az új hajtást, a gyökeret? Segíteni fog az új föld, ha használok agyaggyöngyöket, szeretni fog, csak mert újból adtam neki tápsós vizet? Lemosom, súrolom a kaspót, hogy ne legyen nyoma, de az emlékkarcok, az emlékkarcok rajza ott marad és elárulnak.
Most mégis mi legyen ezzel? Balzsamozzak? Hogy újból felidézzek mindent, mielőtt végső útjára engedném a barátságunk szellemét? Vagy hantoljam el a testet, nehéz földdel, fekete földdel, hogy ne is lássam többet? De hát élet fakad majd abból is, és félek, hogy tested férgei milyen hajtást hoznak. Ezért nem lesz jó a harmadik opció se, hogy majd a tornácról lesem, hogyan rohadsz el a rózsák között. Mikor esik, mikor vihar lesz. Mikor ragyogni fog a nap. Nyári melegben, júniusi langymelegben, mikor születtünk majd meghaltunk, erjed egyre jobban a döghús. Ott fog keringeni az édeskés illata a halálnak.
Még emlékszem az illatodra. Utóljára csak ez marad belőled?
Levelet hoztam Madeleinenak, mert nem tudtam hová letenni az emlékezés virágait.
