Záró (Nyitó?) jelenet, templomi szín

SPN one-shot, kísérleti Crevin, ókori AU. Ez a történet példa arra, hogy miért nem szabad Évivel chatelnem olyan napokon, amikor történelmem van és irodalmam egymás után.

Mi is történik itt: nem olyan sok minden. Kevin próféta az ókori Rómában, de annak népe még nincs felkészülve az ő jövendöléseire, így csúnyán jön ki a szónoklatból. Ördögünk, Crowley - itt Fergus - a templomban lel rá. Rövid sóhajtásnyi az egész, afféle írniakartamvalamiszépetésfeelset kategóriájú.

Zenék hozzá, mert vannak, és mindkettő Jesus Christ Superstar: Kevin feléhez a Lepers jelenet énekét ajánlanám, míg Ferguséhoz a Pilate's Dream című dalt.

És a cím? Hát a cím, az a cím. Too much Madách I guess.

Kevin név: angolos formája az ír Caoimhín névnek, ami a régebbi ír névből, a Cóemgeinből van származtatva, ami a régi ír elemekből, a cóemből (kedves, szelíd, elegáns, udvarias) és a geinből (születés) áll. (A forrás.)

Sőt inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug, a mint meg van írva: Hogy igaznak ítéltessél a te beszédeidben, és győzedelmes légy, mikor vádolnak téged.

(Pál apostol Rómabeliekhez írt levél, 3. rész)

Rómában járunk, az Úrnak 27. esztendejében. Kiürült templomi vásártér, hanyagul hátrahagyott állványok és virágárusok helyét jelölő elhullott száraz levelek hevernek szerte-széjjel, az emberek hazamentek, és már egy lélek se maradt hátra. Kivéve egyet, akit a csarnok közepén hagytak sorsára, és önerőből kúszott el az oltárkőig. Vércseppek jelölték útját. Most a fehér márványkövet pettyezték vörösen. Nyüszített, ha megmozdult, végtagjai sajogtak, szeme könnyektől és arcába rúgott portól égett. Ezt az embert Cóemgeinnek hívták. Fiatal, katonakorú ifjú volt, küllemre külhonból származó népek iskolázott gyermekének látszott. Bőre kreol és ütésektől felsebzett, arca kerek, szemei két hatalmas, hittel teli fekete pont, lett volna, hogyha nem szorította volna össze most őket a fájdalomtól. Sötét haja kóc volt, a tincsek az arcába lógtak. Durvaanyagú vászont tekert magára, mert ruháit elszaggatta a megveszett tömeg. A Nap még fenn volt, a templomba sütött be. Fényében szállingóztak a porszemek. Azokra figyelt. Addig se érezte.

Pedig ő csak elmondta, amit kértek tőle.

A templomba küldték – a templomba ment. Kiállt és beszélni kezdett.

Isten fiára vártok - mondta, - ő engem küldött elétek, hogy elmondjam. Figyeljetek, mert köztetek jár, csak nem veszitek észre az egyszerű ács ember fiát. És a tömeg felhördült, és kinevette, majd elküldte őt. Ostoba gyerek. És ő mégse mozdult, csak egyre nagyobb teret nyert a hangjának a vásár bolygó hangzavarában és az ácsnak fiának tetteit bizonygatta, hogy higgyék, a víz borrá lehet, és élni fog az akit eltemettek, látást kap a világtalan, és ártatlant fognak a bűnösök hegyére küldeni. Hogy követni fogják őt, majd a halálát kívánják, majd ha meghalt ismét kérnék, bárcsak élne, s ha feltámad harmadnapra, a tömeg nem fog hinni benne. Állította mindezt egy épp, hogy felnőttnek mondható fiú. Csoda volt hát, hogy a felzaklatott vásárlók el akarták hallgatni minél előbb és hamarabb. Köré gyűltek és ordítottak vele, lökdösték és a forgatag egymás lábát taposta. Mikor a birodalom bukását kiáltotta ki, akkor érte az első ütés, a többi pedig sora követte. A földre került, még hallotta ahogy szitkozódtak felette, majd az is kezdett múlni és már csak zúgott a füle, a fényt eltakarták a feléje görnyedt alakok, földet nyelt és vért köpött, idegen emberek sarui hagytak durva nyomokat az oldalán, és erős öklök ütését érezte a gyomorszáján.

És most ült az oltáron és boldog volt, amiért még képes volt a légzésre.

Ekkor ért a csarnokba a kereskedő, akit Fergusként ismertek, és a brit gyarmatokról érkezett. Ügyes alkukkal szerzett pénzt és hírnevet. Idejött, mert azt mondták itt lesz, akit keres. Szemben az elvakított bárgyú néppel, ő pontosan tudta, micsoda ajándék birtokában állt az a fiú, akit az anyja küldött Rómába, hogy tanuljon. Persze, hogy nem azért jött. Ő maga nem volt próféta ugyan, de megvoltak az ismeretségei ahhoz, hogy elég tudás birtokában lehessen. És az ördög sosem alszik. A fiút hírnöknek küldték, de ő az utcán rálelt és félrevonta, megpróbált beszélni a fejével. Ha a templomba megy, elveszett. Arra kérte álljon a szolgálatába és neki jegyezze fel a próféciákat. Voltak, akik jó pénzt fizettek volna a feljegyzésekért neki. De tényleg mindössze ezért csinálta volna? Pár marék ezüst, ilyen fontos lenne, csak hogy egy idegent életben tudjon? Annak, aki csalt, hazudott lopott és ölt? Az Ég tudta, nem ő.

Aztán a templomba lépett, és egyszeriben beléje szorult a levegő és úgy tetszett, látomás az, amit lát maga előtt. A fiú az oltárkövön ült, fénye dicső, magasztos, mintha maga Isten is csak ő rá figyelt volna ebben a megfagyott pillanatban, és megsajnálva pórul járt gyermekét, napsugarakkal ölelte körbe a testét, amit sebek borítottak. De tisztának tűnt. Tekintete csillogott, könnyei tükrözték vissza drágakövekként a napfényt, és fehér fátyolos kendő takarta a fiút mint ruhája, és az egész egy szentképnek hatott. Fergus úgy érezte, kísértetet látott, vagy pedig a próféta lelke jelent meg előtte egy percre. A Sátán egykori szolgájának a kettő szinte egynek számított.

A szeme megszokta a fényt, és immár tisztán látott mindent. A fiú ott volt ugyan, ahol az előbb, az oltáron, de most márt azt is látta, hogy tele volt mocsokkal és a saját vére száradt a bőrére. A káprázatot a szánalom vette át, és úgy mérte végig őt, mintha a múltja egy gúnyos tükörjátéka lenne. Vagy ezt is az Úr vetítené a szeme elé?

Mindig is úgy vélte, az öregnek olyan humora volt, ami még azelőtt divatja múlt lett, mielőtt szezonja lett volna.

Hozzásétált, megállt előtte. Cóemgein felpillantott rá, úgy tűnt, ráismert. A férfi megeresztett egy szánakozó mosolyt, amibe akaratlan cseppent némi együttérzés is. És a fiúnak ennyi elég is volt, hogy megtörjön, s hangtalan zokogásba kezdett. Előre borult, és felcsuklott kínjában, amikor a másik tenyerét megérezte a sajgó vállán. Aztán a kéz elengedte, és lépések visszhangoztak az oszlopokról, vízcsepegés hangja. Ismét felsírt, de már a hála könnyeit hullatta.

Egy üres templom állt az aranyló napnyugtában Róma felett, ahol két lélek volt csupán. Az egyik sírt némán és szakadatlan, a másik oltárvízzel mosta el a rákenődött vért és szennyet, és valahol a szívük mélyén érezték, az új élet értelme most érte el őket.